Ízelítő a 2. fejezetből

Sajnálom a folytonos késést, és azt is, hogy gonosz módon most sem a fejezettek jöttem, de itt egy kis részlet belőle. :))

Puszi, Vanessa

                                                                         ***
Hirtelen megcsörrent a telefonom és T. Mills kezdett zenélni. Kinyitottam a szemem és a telefonom után nyúltam. Hunyorogva néztem a kijelzőt, amin anya neve villogott. Havonta egyszer megtalálja a telefont és érdeklődik az egy szem lánya után. 2 havonta pedig küldd valami olcsó ajándékot (a saját pénzemből) mintha azzal pótolni tudna bármit is.. Hogy elhagyott, hogy nem szeret, hogy mikor a szívem majdnem felmondta a szolgálatot nem jött be a kórházba, mondván ki van fizetve a jegyük Franciaországba. De mindegy is. Sosem volt egy minta anya. Vágtam egy grimaszt és felvettem a telefont.
   - Jó reggelt anya. - ásítottam a telefonba.
   - Jó reggelt angyalom. - angyalom? Ez valami vicc? Hirtelen rájött az anyai ösztön vagy.. Vagy egyszerűen pénzt akar. - Hogy vagy édesem?
   - Remekül. És te? - kerültem ki a báj csevej részét.
   - Igazság szerint..
   - Mennyi  reál (brazil pénznem) kell? - szakítottam félbe türelmetlenül.
   - Dollár kellene. 10 000. (ez kb. 2 millió forint) - vallotta be.
   - Anya!!! - kiabáltam a telefonba. - Mire kell neked 10 000 dollár?? Inkább keresnél valami munkát az ivás helyett!
   - Te is tudod, hogy dolgozom. Csak valami érthetetlen oknál fogva mindig elbocsátanak. - fújta ki idegesen a levegőt.
   - Érhetetlen ok? Alkoholista vagy. Én szeretnék neked segíteni anya, de ahhoz neked is változnod kell. Vagy hagyd abba az ivást és keress egy rendes állást vagy menj egy elvonóra. - bőgtem a telefonba. - Kérlek. - suttogtam olyan hangtalanul, hogy nem hallhatta.
   - Éppen erre kell a pénz. Elköltözünk Phillel. Új életet kezdünk.
   - De anyu már 45.-jére kezdetek új életet! És mégis hova költöztök? - tudakoltam.
   - Las Vegas-ba.
   - Las Vegas-ba? - váltottam át gúnyos hangnembe. - Az szép hely. És meglepően híres arról, hogy segít az alkohol függőknek!
   - Kicsim..
   - Ne hívj így! - szakítottam félbe. - Most sem vagy józan anya hallom a hangodon. Elküldöm a pénzt. És imádkozz, hogy apa ne tudja meg, hogy neked kell! Szeretlek anyu!! - mondtam kétségbeesetten, de ő csak lecsapta a telefont. Egyszer csak mint amikor a vulkán kráteréből előtör a hamu, füst és láva, úgy törtek ki az én szememből a könnyek. Mint a vízesés, úgy áztatta el a sós könny az arcomat. Évek óta alkoholista és a legszörnyűbb, hogy nem tehetek semmit. Egyszer nem mondta még nekem, hogy szeretlek kislányom vagy hiányoztál kislányom. Mindig csak "ennyi pénz kellene, annyi pénz kellene"..  Hát kösz.

Életjel!

Sziasztok!

Szörnyen sajnálom, hogy egész eddig - közel 3 hete - nem adtam semmilyen életjelet magamról, de rengeteg dolgom volt. Most nem kezdeném felsorolni, mert úgy érzem bármilyen mentség hiábavaló. Kellett volna valami jelet adnom arról, hogy nem hagytam abba a blogot. Szégyenlem magam de tényleg. A fejezet egyébként készül és a címét is elárulom:
                                                              02 - Ismerős idegen
Viszont nem hiszem, hogy a héten fenn lesz, mert vizsgákra kell készülnöm, de vagy a jövő héten vagy az azutáni héten felteszem a fejezetet és mivel jön a nyár gyakran lesz fenn friss. Őszíntén remélem, hogy nem haragszotok és nem pártoltok el tőlem. Csak egy kicsit várjatok és akkor hetente akár 2 fejezettel is itt vagyok. Addig is vigyázzatok magatokra.

Puszi, Vanessa

1. fejezet: Új élet - Az ébredés

Sziasztok! *__* Elnézést, hogy ennyit kellett várni a fejezetre, de kész lett és remélem tetszeni fog. Köszönöm a kommenteket..:))))))*.* Elnézést ha kicsit összecsapott lett.. Sokszor írtam újra..:/

Puszi: Vanessa

Egy réten sétáltam. Egy réten, ahol az ég olyan tiszta mintha festve lenne és körülöttem virágok borították a földet. Ahogy beszívtam az illatokat nyugalom és béke öntötte el a szívemet. Éreztem, ahogy a lenge szél simogatja az arcom. Nem volt sem megbánás, sem probléma. . Csak a csönd és egy-egy néha felszólaló madár. Szeretem a madarakat. Úgy szállnak körös körül, mintha tollpihék lennének. Könnyen. Semmi gondjuk nincs. Csak szállnak. Ha hideg van melegebb tájra. Bárcsak én is ilyen könnyen elrepülnék a gondok elől. Minden egyszerű lenne...
Felnéztem a ragyogó kék égre és azt kívántam bár örökké tartana ez a pillanat.
   - Ha szeretnéd örökké tarthat.. - hallottam meg egy lágy hangot.
   - Nagyi. - sóhajtottam megkönnyebbülten. Lassan odasétált hozzám és szorosan a karjaiba zárt. - Ó nagyi. Nagyon hiányoztál.
   - Te is nekem bogaram. - simított végig az arcomon.
   - Hol voltál? - kérdeztem tőle könnyes szemmel. - Miért tűntél el amikor szükségem volt rád?
   - Drágám. Hiszen én nem mentem sehová. Végig melletted voltam, csak nem láttál. Olykor annyira belefeledkezünk a ránk törő bánatba, hogy csak végignézünk a dolgokon de nem látjuk őket. Ahogy a rosszban sem látjuk a jót. Ezért válunk keserűvé és ezért leszünk egyedül.
   - Ezért hagyott el anya is?
   - Édesanyád csak össze volt zavarodva. Nem tudta mi a helyes. Szerelmes lett. És a szerelem sokszor komoly döntésekkel jár. Dolgokkal amikről le kell mondanunk. Ettől még nem rossz ember anyukád.
   - Én voltam az amiről le kellett mondania. Boldogtalan volt. Láttam a szemén. Apa azt szokta mondani, hogy a szemünk árul el a legtöbbet rólunk. Azt, hogy kik vagyunk. A szemünk egyetlen pillantásával belelátunk a lélek legmélyére. És én láttam anyán, hogy szomorú. Miattam. Mert nem akart elhagyni. Én meg azt nem akartam, hogy apát hagyja el. Ez talán bűn? Össze akartam tartani a családot.
   - Nem. Nem bűn. Senkit sem szabad hibáztatni. Anyukád egyedüli döntése volt. És a helyzet kialakulásában apád is hibás. Mert egy veszekedést nem lehet egy emberre fogni. Való igaz a szüleidnek nem kellett volna belevonniuk téged.
   - Miért vagyok itt nagyi? - néztem rá kíváncsi, szomorú tekintettel. - Meghaltam?
   - Ezt a kérdést magadnak kell feltenned.
   - Néha úgy érzem igen. Mintha csak egy kósza szellem lennék az emberek között. Amit bár észreveszek de keresztül lépnek rajta. Sokszor érzem, hogy értéktelen és hasztalan vagyok, mint egy törött tükröt. Mikor fénylek és tündöklök nagy becsben tartanak. Csodálják bennem magukat. De amint keletkezik rajtam egy kis hiba kihajítanak a kukába. Mint az a babona. A törött tükör 7 év balszerencsét hoz. Engem is úgy kerülnek az emberek, mintha szerencsétlenséget terjesztenék. Lehet, hogy igazuk van.
   - Csak akkor van igazuk, ha hagyod nekik. Ha nem mered megcáfolni amit mondanak. Nem is kell megcáfolni.. Elég ha TE tudod magadról, hogy nem igaz. És ezt idővel mások is belátják majd.
   - Olyan nehéz. - sírtam el magam.
   - Tudom.. De neked kell vigyáznod édesapádra. Édesanyád hiánya lassan felemészti. És ez hatással van a munkájára is.
   - Mindig vigyázni fogok rá. Már csak ő maradt nekem. - lefeküdtem a puha virágszőnyegre, a nagyi pedig mellém. Nem volt szükség több szóra. Hiszen végre itt van velem. A nagyim. Azt hittem többet nem látom viszont. Az idő és a tér megszűnt létezni. Behunytam a szemem és kizártam a külvilágot. Olyan volt mint egy édes álom. Végre magammal foglalkozhattam. Nem emésztett semmi. Sem a múlt, sem a jövő.. Csakis a jelenre koncentráltam. A jelenre ami csak az enyém.
Hirtelen egy pillangó pihent meg az orrom hegyén, ami akaratlanul is halk kuncogást váltott ki belőlem. Mosolyogva hagytam, hogy csiklandozza a bőrömet, miközben azon gondolkoztam, hogy egy egyszerű hernyóból, hogyan lett egy ilyen gyönyörű teremtmény. A természet csodája. Ahogy itt minden körülöttem. Bárcsak sose mennék el innen.. De várjunk csak.. Harcolnom kell.. Nem hagyhatom egyedül apát. Senkije sincs rajtam kívül..
Amint ezt kimondtam, sötétség támadt az égből és mint egy nehéz ólom tapadtam a talajhoz. Nem bírtam megmozdulni. A lábaim megszűntek mozogni. A madarak nem fütyültek többet és fekete színbe burkolózott a rét. A levegő átvette a komorság és a halál formáját, mintha egy tátongó óriás tátotta volna ki a száját és nyelte volna el a mindenséget..
   - Nagyi.. Mi történik?
   - Szia Ashley..
   - Ne hagyj itt megint! Nagyi! - kiabáltam..

                                                                      ***

A következő percben, mintha a nehéz ólom a  lábaim szorításából átszállt volna a szemeimre. Akarva, akaratlanul nem tudtam kinyitni a szemem. Az egyetlen jel, hogy nem a tátongó üresség nyelt el egy ismerős hang volt és egy érintés a kézfejemen. Az egyenletesen pittyegő hang elhomályosult és az érintés magával ragadott. Az egyetlen ember, akire mindig számíthattam velem volt. Az apám. De vajon hol vagyok? A hangból ítélve egy kórteremben. Nemsokára sikerült kinyitnom a szemem. A hófehér plafon a nyugalom látszatát akarta kelteni, ám mind tudjuk, hogy ez csak álca. Ahogy minden ezen a földön. Van bármi is ami valóságos és igaz? Kétlem...
A pittyegés ami már az első percben megütötte a fülem egy kórházi szerkentyűből jött, ami a szív ritmust mérte. Az illatok amik terjengtek akaratlanul is félelmet váltottak ki belőlem. Már kiskoromban is rettegtem a kórházaktól. A rideg falak és a hátborzongató üresség - nem a szó szoros értelmében - ami körülöleli ezeket az intézményeket... Egyszerűen természet ellenes.
Lassan apára néztem. Lehajtott fejjel ült és azt várta, hogy felébredjek. A fény még inkább kiemelte markáns arcának vonalait és az éjfekete haja valahogy világosabbnak tűnt. Elgyötört tekintetét rám emelte és arcán a hihetetlen boldogság tükröződött..
   - Kicsim. - suttogta maga elé.
   - A-apa. - préseltem ki magamból ezt a szót. - S-sikerült a.. a műtét? - kérdeztem nehézkesen. Úgy éreztem magam mint a kutyák amikor szájkosarat kapnak. Sok mindent mondanék, de minden szó nehéz és fájdalommal teli.. Végigfuttattam a tekintetem magamon.. Már amennyire ez lehetséges fekvés közben.. A karomból kilógott az infúzió. A testem ernyedten hevert az ágyon és nem igen akart megmozdulni. Éreztem, hogy különböző csövek vannak az arcomon is amik a légzést segítik. Borzalmas állapotban voltam. Egy valóságos csoda az is, hogy még élek.
   - Igen életem. Sikerült. - lehelt apró puszit a kézfejemre. Tehát egy új szív dobog a mellkasomban. Egy szív ami nem is olyan rég más életét jelentette. Boldognak kellene lennem.. De nem vagyok az. Hiába kaptam egy új esélyt az élettől, ez már nem egészen az enyém. Páran furcsállnák a gondolkodásomat. De ez sosem zavart. Mindig is más voltam mint a többiek.. Nem úgy mint a Twilight melankólikus öngyilkos hajlamú szereplői... Nem ilyen értelemben. Egyszerűen nem vágyódom az olyan dolgok iránt mint a szerelem.. Vagy bármilyen ilyesfajta érzés. Idegen számomra. Csak fájdalmat okoz. És nem tart örökké. Vagy a halál vagy a harmadik fél mindig szétszakítja. Hisz első kézből tudom. Anya is szerelmes lett.. Egy másik férfiba. Szoktam még beszélni vele, de nem sűrűn.. Sosem bocsátottam meg neki, amit apával tett.
   - Mennem kell kincsem. Pihenj. Nemsokára megint benézek. - Búcsúzkodott apa, bár láttam rajta, hogy nehezen megy neki az elválás. Nem szívesen hagy itt. Akkor se ha csak pár ajtónyira lesz tőlem.
   - Megleszek. Alszom egy kicsit.. Apa! - szóltam utána, de meg is bántam. Mintha késsel szurkálnák a torkomat.. Erőtlen voltam. Ez is bebizonyította.
   - Hm? - nézett rám aggódva.
   - Jött hozzám valaki?
   - Volt itt Maria és Paul..
   - És más? - érdeklődtem reménykedve.
   - Nem. Miért kit vártál?
   - Azt.. Nem tudom. - döbbentem le önmagamon. Tényleg nem tudom kit vártam. Rám tört egy érzés miszerint hiányzik valaki.. Akit vártam, hogy bejöjjön.. De pontosan tudom, hogy mást nem vártam. Egy név.. Ennyi ami beugrott. Több nem. Csak, hogy a név ami beugrott egy számomra teljesen ismeretlen fiú neve volt. Mégis... Azt vártam, hogy bejöjjön. Ahogy a névre gondoltam új szívem hevesebben kezdett kalapálni és egy percre úgy éreztem..
   - Dr. Marley. - szólt be egy orvos apunak, akit csak látásból ismerek. Sose kedveltem. Talán a bennem megbújó orvosok iránti ellenszenv okozza. Nem bízom bennük.. Ami furcsa, tekintve, hogy az apám is orvos.. - Nathan Bestick és az édesanyja a rendelőben vár. A nőnek egyre sűrűbb légzés zavarai vannak.

Nathan Bestick... Vajon ki lehet az? Nem tudom.. De újdonsült szívem egyre hevesebben vert a név hallatán és látni akartam őt.. De pontosan ki is az az ő? Nem tudom. Nem is ismerem. Akkor vajon miért érzem ezt? Miért?... Kérdések amikre soha nem kapok majd választ.. Az eszem azt súgja felejtsem el, de a bennem kalapáló kicsi szív mintha teljesen külön életet élne..
Apa még utoljára rám nézett, majd eltűnt a nyüzsgő folyosón. Azonban a másik orvos belépett a kórterembe és az ágyamhoz sétált.
   - Hogy vagy?
   - Hogy kellene lennem?- kérdeztem vissza.
   - Megmenekültél a haláltól..
   - Én már rég meghaltam..
   - Miért mondod ezt?
   - Az élet olyan vicces nem? Amikor az ember azt hiszi, hogy minden szépen eltervezett és minden tökéletes és végre tudja hova tartozik az ösvények megváltoznak és a szél másfelé fúj.. És eltévedünk.. Nekem meg kellett volna halnom.. Ez a sorsom.. Attól, hogy most kikerültem.. Ugyanúgy utolér.. Most megdöbbent rajtam igaz? Talán fél is egy kicsit.. Gyakran keltek a szavaimmal reszketést az emberekben. Mi történt a lánnyal, akinek megkaptam a szívét? - kérdeztem lassan, kimérten.
   - Tumor cerebri.. Szegény lány.. Próbáltunk rajta segíteni.. Csináltunk tomográfiás vizsgálatot, mágneses rezonancia vizsgálatot, angiográfiás vizsgálatot és egyéb kép alkotó vizsgálatokat..
   - Az én szavaimmal?
   - Agydaganatos volt.. Már nem lehetett rajta segíteni.
   - Hogy hívják? - kérdeztem rá, mire az orvos kicsit elkomorodott és a hirtelen fagyossá változott tekintetével végigmért. - Nem árulja el igaz? - néztem farkas szemet vele. Ő csak megadóan bólintott egyet és egy "elnézést most mennem kell... Később benézek" megszólalás után ott is hagyott..
Nem tudom mire jó ez a titkolózás. Miért jó az, ha nem tudom meg az igazat? Változtat bármin is? Nem.. valószínűleg nem.. De én akkor is tudni szeretném a megmentőm nevét. Az egész életem hazugságokkal volt tele.. És értelmetlen titkokkal amikkel nem megvédtek, hanem rontottak a helyzetemen. Én csak annyit akarok, hogy meghálálhassam a családjának. Vagy.. Nem tudom. én már semmit sem tudok.
Egy darabig tétlenül feküdtem és igyekeztem elnyomni a bennem dúló harcot és a fájdalmat. Elkezdett esni az eső. Néztem ahogy a finom esőcseppek lassú táncba kezdenek az ablaküvegen és a sötét égbolt körbefonja az eget. Sokat bolondnak tartanak érte, de szerintem az egyik legszebb látvány a vihar. Gyönyörű. Mindig is ámulattal töltött el a természetnek ezen nagyszerű csodája. Behunytam a szemem és próbáltam beleélni magam a pillanatba, azonban a lelkemben tomboló, nyugtalan gondolatok kiszorították a jóleső érzéseket és a keserűség taszító falával vettek körül.
Ha nem mondják meg, majd én kiderítem magamtól, hogy ki az a lány...
Úgy gondoltam, hogy felpattanok és kisurranok a folyosóra, onnan pedig sima ügy eljutni a mappákat őrző irodába. Megpróbáltam felkelni, de akkora fájdalom nyilallt a mellkasomba, hogy azt hittem itt megszűnt létezni a dobogó csoda ami bennem van. Szaporábban vettem a levegőt és újra felültem. A lüktető érzés még mindig uralta a mellkasom, de erőt vettem magamon és felálltam. Megremegtek a térdeim, én meg imádkoztam, hogy ne essek el. Veszélyes amit csinálok, de abban a pillanatban fel sem fogtam a súlyát. Egy láthatatlan kéz húzott magával az ajtóig... Az infúziót vonszolva magam után léptem ki a kórterem ajtaján és elindultam a folyosón. Aztán hirtelen megtorpantam... Egy fiú állt a kávéautómatánál és gondterhelten meredt előre. Az auráján tisztán kivehető volt a boldogtalanság és a mérhetetlen fájdalom színe. csak úgy áradt belőle a negatív energia. Igéző tekintetét rám emelte és farkas szemet néztünk.. Már valahogy nem is annyira foglalkoztatott a lány és a neve. Honnan ismerem őt? Ki ez a srác nekem? Találkoztunk már? 
Számtalan gondolat vetődött fel bennem. Hiszen tudom, hogy nem ismerem... Sosem láttam. A memóriám nem vesztettem el.. Gyökeret vert a lábam és nem mozdult a helyéről.. A szív a mellkasomban (még nem tudom az enyémnek hívni.. Egyszerűen nem megy..) olyan erővel kezdett kalapálni, hogy még én is meglepődtem. Mint egy mágnes vonzotta az ő szíve az enyémet.. ----
A tekintetem elhomályosult... A kezem a mellkasomra szorítottam és a fájdalomtól kicsordult egy könnycseppem.. A térdem ugrásszerűen rogyott össze és egy pillanat alatt a földön találtam magam. Az utolsó emlékem, hogy 2 cipő van az orrom magasságában, majd egy homályos alak hajol le hozzám.. Minden elsötétült..

                                                                          ***

Lassan kinyitottam a szemem és megrebegtettem a szempilláimat, hogy a foltok eltűnjenek a szememből és a világosság győzzön, uralva szemem világát.
   - Mi történt apa? - kérdeztem, apa meg felkapta a fejét.
   - Ezt neked kellene tudnod. Miért szöktél ki? Majdnem maghaltál. - nézett rám szemrehányón én meg bűnbánóan néztem a szemébe.
   - Tudni akarom a lány nevét.. - apa mély levegőt vett és olyat tett, amit nem hittem volna. Válaszolt.
   - Jessica Getruv. - bólintottam és megpróbáltam figyelmen kívűl hagyni a fájdalmat, ami nem hogy nem szűnt meg, de minden lélegzet vételnél egyre jobban fájt. Komótosan lecsukódott a szemem és élveztem, ahogy apa lágyan dúdol a fülembe. Az ismerős dallam melegséggel töltött el.

Egy erdőben találtam magam, ahol a fák és a köd egyszerre magaslott fel az égbe és keltett szörnyű benyomást. A földön feküdtem koszos ruhában, körülnézve, hogy hol is vagyok. Feltápászkodtam és leporoltam a kezem. Egy út metszette át az erdőt egyenesen a legeslegközepére vezetve. Akaratlanul is követtem az útvonalat és remegve pásztáztam végig az erdőt. Este volt már. Csak a hold egy-egy beszűrődő fénye látszott a lombokon át.. Farkasok üvöltését hallottam a távolból, így sietősre vettem a lépteimet. A lábaim alatt ropogott a hó és fáztam. A rövid póló ami rajtam volt, nem védett meg túlzottan a dermesztő téltől. Az erdő közepén egy tisztás volt. Nem az a mesébe illő fajta. Kopár és hideg. Virág helyett csak néhány letört fa csemete ölelte körül. A semmiből egy szőke hajú lány termett előttem. Megijedtem és hátratántorodtam, de a lány közelebb jött. Szemügyre tudtam venni smaragdzöld szemét és arcának vonásait. Velem egy idős lehetett. Különösen szép lány. Kinyújtotta felém a karját és ezeket a szavakat mondta:
   - Segíts! - suttogta lágyan, ember számára túlságosan magas hangon.
   - Ki vagy te? - kiabáltam a szemébe nézve.
   - Segíts! - ismételte a mondatot!

Az álomból lassan felébredtem. A szobában csönd és sötétség honolt. Apa is aludt már a székben. Mit akar üzenni a lány? Miben segítsek neki? És.. Ki az a fiú, akit láttam ma a folyosón? Bárki is az ismerem. Biztos, hogy ismerem. Akkor is ha az eszem mást mond..
                                                                 

Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust.. Elnézést ha kicsit csöpögős lett, de sajnos nem tudtam máshogy megoldani.. :/// Nem lesz sűrűn ilyen:D:D

Mi a szerelem? A szerelem egy olyan
érzés ami soha nem múlik el. Az első szerelem a legszebb, legtisztább mind közül és bár nem tart örökké, nem felejtjük el. Mindig a szívünkben él. Hagyjuk, hogy a másik meglássa azt amit senki más nem lát. Szeretni annyi, mint megismerni az örömet, aztán elpusztulni. A szerelem két lélek, egy gondolat, két szív és dobbanás. A szerelem buzgó felfedezés mindenről ami rajta kívül van. A szerelem kihívás.. Tűz, mely lángra lobbant anélkül, hogy látnánk. A szerelem a természet szövete, melyre a képződés hímez. A szerelem két ember szerződése egymás túlbecsülésére. A szerelem a képzeld diadala az intelligencia felett. A szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről. A szerelem önmagunk elveszett felének a sóvárgása. A szerelem azt jelenti képes vagy várni. A szerelem a varázslat legtökéletesebb formája.  A szerelem a legegészségesebb morfium. Mindenkinek mást jelent a szerelem.. Hogy nekem mit jelent?

A szerelem először egy tekintet, azután egy mosoly, azután egy szó, egy ígéret, egy találkozás. A szerelem harc, a szerelem háború, a szerelem a felnőtté válás.

Én így gondolok a szerelemre. Éppen egy focimeccs közepén voltam, amikor az edző kiabált nekem  a pálya széléről, mellette pedig az anyám állt. Tudtam, hogy valami baj van. Az apám halálakor is így nézett. Csöndesen szomorkásan mosolyog. És ennél nincs megtévesztőbb dolog. Udvariasan figyelmeztet, hogy most valami szörnyűség következik, miközben saját félelmét próbálja elrejteni. Minél nagyobbak vagyunk annál bonyolultabb ez a dolog. Elrejtjük érzelmeinket és falak mögé rejtőzünk. Csak egy a baj... Ez nem elég ahhoz, hogy a gondok tényleg el is tűnjenek.
Odafutottam az anyámhoz felkészülve a lehető legrosszabbra. Bánatosan nézett rám, majd közölte a hírt. A labdát leejtve elernyedt kezeimből szaladtam a kijárat felé, remélve, hogy még nincs túl késő...
Ott feküdt az ágyon.. Csövek lógtak ki belőle, miközben arca sápadt és a szemei lecsukódtak. Hirtelen elöntött az érzés, hogy elkéstem, de akkor kinyitotta a szemét és gyönyörű smaragdzöld szemét rám emelte. Halványat elmosolyodott, mire én megfogtam a kezét.
   - Itt az idő. El kell mennem. - suttogta erőtlenül. Akaratlanul is könnyezni kezdett a szemem, férfi létemre. - Kérlek Nath.. Megígérted, hogy nem sírsz. Csodálatos életem volt melletted. 17 éves korom ellenére megadatott az, hogy megtaláljam az igaz szerelmet és halálomig boldogan éljek veled, akkor is ha az hamar eljött. Nem akarom, hogy magadba temetkezz és úgy élj mint egy élőhalott. Te élsz. És bár én már nem leszek itt testben, de lélekben mindig veled leszek. Örökké. - némán bólintottam. Nem igazán jöttek szavak a nyelvemre.
   - Szeretlek. - suttogtam a könnyeimmel küszködve. Nagy nehezen nyeltem le őket, de megígértem NEKI. Nem szabad sírni látnia.
   - Én is. - simította meg forró bőrével az arcomat. - Beszéltem anyával és felajánlottam, hogy a szívem odaadják egy lánynak akinek szüksége van rá.
   - Micsoda? - emeltem fel a fejem. - Hogy hívják?
   - Nem árulhatom el. Nem kockáztathatom, hogy megkeresd. Egy velem egykorú lány, akinek a szíve felmondta a szolgálatot és szüksége van rám. Nath. - szólított meg, mire ránéztem. - Ez nem rossz dolog. Nekem nincs már rá szükségem és valami jót tehetek másokkal. Az én döntésem. Szeretném ha a halálom nem lenne hiábavaló. Megmentek ezzel egy életet.
   - Hihetetlen, hogy még most is csak másokra gondolsz és nem magadra. - mosolyodtam el hitetlenül.
   - Szeretlek. - mondta ki ezúttal ő a bűvös szót.
   - Én is. - nyomtam csókot utoljára puha ajkaira. Ránéztem, mire ő utoljára elmosolyodott és lecsukódott a szeme. Örökre. Nem bírtam tovább, engedtem, hogy könnyeim utat törjenek maguknak és egyenlőtlen mozgásban lefolyjon az arcomon. Meghalt.. Az egyetlen lány aki jelentett nekem valamit a életben. De egy valamire szívesen gondolok vissza. Az utolsó együtt töltött hónapokra. Ami bár nekem nagyon fájt, neki örömet okozott. Azokkal lehetett akik szeretik. Erős volt mindig is. Ha mélyen, legbelül fájt is neki, nem mutatta. Nem engedte, hogy a betegség bélyeget tegyen az utolsó hónapjaira és az utókor úgy emlékezzen vissza rá, mint a lány aki sokat szenvedett. Olyan halált akart halni, amilyen az élete volt. Meghitt, és szeretettel teljes. És önfeláldozó. Nem tudom elhinni, hogy élete végén is mások megsegítésére koncentrált.
   - Gyere kicsim.. - fogta meg anya a vállam. - Menjünk. A szülei is szeretnének elköszönni tőle. - még egyszer visszanéztem Jessica testére, amiben a szív már megszűnt dobogni, de olyan volt mintha csak aludna. Lehunyta volna a szemét és egy szebb Világról álmodott volna, mint az oly sokszor meg is történt.
Kisétáltam a kórteremből és utat engedtem a szenvedő szülőknek. Nagyon szerettem Jessicát, de össze sem hasonítható az a szeret amivel én szerettem és az a szeretet amivel ők szerették. Ugyanolyan erős, mégis más. El sem tudom képzelni azt a fájdalmat, amit most éreznek amikor meglátják ott feküdni azt a lány akit 17 éven át gondosan neveltek.
Az egyik kórteremből egy lány kászálódott ki kórházi pizsamában, nehézkes léptekkel. Látszott rajta, hogy minden egyes lépés egyre fájdalmasabb és nem sok kell neki, hogy elvesztve az önuralmát hátravesse magát és elterüljön a földön. Megállította az orvost - azt az orvost aki Jessicát kezelte - és megkérdezte tőle.
   - Hogy van? -bár suttogott és a fülemben is dobogott a vér, tisztán hallottam, hogy mit mond. Ha jobban visszagondolok nem is biztos, hogy hallottam lehet, hogy csak a szájáról olvastam le. Abban a percben nem is nagyon érdekelt.
   - Meghalt. - közölte fa arccal az orvos.
   - Akkor?
   - Igen. - bólintott határozottan a férfi, majd kikerülve a lányt elindult a nyüzsgő folyosón. Indultam volna oda hozzá, hogy érdeklődjek, mikor egy másik orvos lépett oda hozzá és meleg hangon megszólította.
   - Gyere drágám. Elég ennyi séta mára. Kell a pihenés.
   - Jól van apa. - szóval az apja. El se tudom képzelni milyen lehet, ha az apád orvos. Az enyém katona volt, aki rosszkor volt rossz helyet és nem tudott kitérni egy lövés elől. Mindennek már 4 éve. A sors keze volt benne. Azé a sorsé ami már születésem óta kihívott egy fájdalmas és kemény játszmára. Aki nem nyugszik míg mindenkit el nem távolít a közelemből... De én felveszem a harcot. EGYEDÜL. Mindenkit távol tartva magamtól. Mert úgy tűnik, hogy aki szeret engem annak a sorsa megpecsételődött.. Már csak egy valami foglalkoztat.. Ki az a lány aki megkapta a szerelmem szívét..