Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust.. Elnézést ha kicsit csöpögős lett, de sajnos nem tudtam máshogy megoldani.. :/// Nem lesz sűrűn ilyen:D:D

Mi a szerelem? A szerelem egy olyan
érzés ami soha nem múlik el. Az első szerelem a legszebb, legtisztább mind közül és bár nem tart örökké, nem felejtjük el. Mindig a szívünkben él. Hagyjuk, hogy a másik meglássa azt amit senki más nem lát. Szeretni annyi, mint megismerni az örömet, aztán elpusztulni. A szerelem két lélek, egy gondolat, két szív és dobbanás. A szerelem buzgó felfedezés mindenről ami rajta kívül van. A szerelem kihívás.. Tűz, mely lángra lobbant anélkül, hogy látnánk. A szerelem a természet szövete, melyre a képződés hímez. A szerelem két ember szerződése egymás túlbecsülésére. A szerelem a képzeld diadala az intelligencia felett. A szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről. A szerelem önmagunk elveszett felének a sóvárgása. A szerelem azt jelenti képes vagy várni. A szerelem a varázslat legtökéletesebb formája.  A szerelem a legegészségesebb morfium. Mindenkinek mást jelent a szerelem.. Hogy nekem mit jelent?

A szerelem először egy tekintet, azután egy mosoly, azután egy szó, egy ígéret, egy találkozás. A szerelem harc, a szerelem háború, a szerelem a felnőtté válás.

Én így gondolok a szerelemre. Éppen egy focimeccs közepén voltam, amikor az edző kiabált nekem  a pálya széléről, mellette pedig az anyám állt. Tudtam, hogy valami baj van. Az apám halálakor is így nézett. Csöndesen szomorkásan mosolyog. És ennél nincs megtévesztőbb dolog. Udvariasan figyelmeztet, hogy most valami szörnyűség következik, miközben saját félelmét próbálja elrejteni. Minél nagyobbak vagyunk annál bonyolultabb ez a dolog. Elrejtjük érzelmeinket és falak mögé rejtőzünk. Csak egy a baj... Ez nem elég ahhoz, hogy a gondok tényleg el is tűnjenek.
Odafutottam az anyámhoz felkészülve a lehető legrosszabbra. Bánatosan nézett rám, majd közölte a hírt. A labdát leejtve elernyedt kezeimből szaladtam a kijárat felé, remélve, hogy még nincs túl késő...
Ott feküdt az ágyon.. Csövek lógtak ki belőle, miközben arca sápadt és a szemei lecsukódtak. Hirtelen elöntött az érzés, hogy elkéstem, de akkor kinyitotta a szemét és gyönyörű smaragdzöld szemét rám emelte. Halványat elmosolyodott, mire én megfogtam a kezét.
   - Itt az idő. El kell mennem. - suttogta erőtlenül. Akaratlanul is könnyezni kezdett a szemem, férfi létemre. - Kérlek Nath.. Megígérted, hogy nem sírsz. Csodálatos életem volt melletted. 17 éves korom ellenére megadatott az, hogy megtaláljam az igaz szerelmet és halálomig boldogan éljek veled, akkor is ha az hamar eljött. Nem akarom, hogy magadba temetkezz és úgy élj mint egy élőhalott. Te élsz. És bár én már nem leszek itt testben, de lélekben mindig veled leszek. Örökké. - némán bólintottam. Nem igazán jöttek szavak a nyelvemre.
   - Szeretlek. - suttogtam a könnyeimmel küszködve. Nagy nehezen nyeltem le őket, de megígértem NEKI. Nem szabad sírni látnia.
   - Én is. - simította meg forró bőrével az arcomat. - Beszéltem anyával és felajánlottam, hogy a szívem odaadják egy lánynak akinek szüksége van rá.
   - Micsoda? - emeltem fel a fejem. - Hogy hívják?
   - Nem árulhatom el. Nem kockáztathatom, hogy megkeresd. Egy velem egykorú lány, akinek a szíve felmondta a szolgálatot és szüksége van rám. Nath. - szólított meg, mire ránéztem. - Ez nem rossz dolog. Nekem nincs már rá szükségem és valami jót tehetek másokkal. Az én döntésem. Szeretném ha a halálom nem lenne hiábavaló. Megmentek ezzel egy életet.
   - Hihetetlen, hogy még most is csak másokra gondolsz és nem magadra. - mosolyodtam el hitetlenül.
   - Szeretlek. - mondta ki ezúttal ő a bűvös szót.
   - Én is. - nyomtam csókot utoljára puha ajkaira. Ránéztem, mire ő utoljára elmosolyodott és lecsukódott a szeme. Örökre. Nem bírtam tovább, engedtem, hogy könnyeim utat törjenek maguknak és egyenlőtlen mozgásban lefolyjon az arcomon. Meghalt.. Az egyetlen lány aki jelentett nekem valamit a életben. De egy valamire szívesen gondolok vissza. Az utolsó együtt töltött hónapokra. Ami bár nekem nagyon fájt, neki örömet okozott. Azokkal lehetett akik szeretik. Erős volt mindig is. Ha mélyen, legbelül fájt is neki, nem mutatta. Nem engedte, hogy a betegség bélyeget tegyen az utolsó hónapjaira és az utókor úgy emlékezzen vissza rá, mint a lány aki sokat szenvedett. Olyan halált akart halni, amilyen az élete volt. Meghitt, és szeretettel teljes. És önfeláldozó. Nem tudom elhinni, hogy élete végén is mások megsegítésére koncentrált.
   - Gyere kicsim.. - fogta meg anya a vállam. - Menjünk. A szülei is szeretnének elköszönni tőle. - még egyszer visszanéztem Jessica testére, amiben a szív már megszűnt dobogni, de olyan volt mintha csak aludna. Lehunyta volna a szemét és egy szebb Világról álmodott volna, mint az oly sokszor meg is történt.
Kisétáltam a kórteremből és utat engedtem a szenvedő szülőknek. Nagyon szerettem Jessicát, de össze sem hasonítható az a szeret amivel én szerettem és az a szeretet amivel ők szerették. Ugyanolyan erős, mégis más. El sem tudom képzelni azt a fájdalmat, amit most éreznek amikor meglátják ott feküdni azt a lány akit 17 éven át gondosan neveltek.
Az egyik kórteremből egy lány kászálódott ki kórházi pizsamában, nehézkes léptekkel. Látszott rajta, hogy minden egyes lépés egyre fájdalmasabb és nem sok kell neki, hogy elvesztve az önuralmát hátravesse magát és elterüljön a földön. Megállította az orvost - azt az orvost aki Jessicát kezelte - és megkérdezte tőle.
   - Hogy van? -bár suttogott és a fülemben is dobogott a vér, tisztán hallottam, hogy mit mond. Ha jobban visszagondolok nem is biztos, hogy hallottam lehet, hogy csak a szájáról olvastam le. Abban a percben nem is nagyon érdekelt.
   - Meghalt. - közölte fa arccal az orvos.
   - Akkor?
   - Igen. - bólintott határozottan a férfi, majd kikerülve a lányt elindult a nyüzsgő folyosón. Indultam volna oda hozzá, hogy érdeklődjek, mikor egy másik orvos lépett oda hozzá és meleg hangon megszólította.
   - Gyere drágám. Elég ennyi séta mára. Kell a pihenés.
   - Jól van apa. - szóval az apja. El se tudom képzelni milyen lehet, ha az apád orvos. Az enyém katona volt, aki rosszkor volt rossz helyet és nem tudott kitérni egy lövés elől. Mindennek már 4 éve. A sors keze volt benne. Azé a sorsé ami már születésem óta kihívott egy fájdalmas és kemény játszmára. Aki nem nyugszik míg mindenkit el nem távolít a közelemből... De én felveszem a harcot. EGYEDÜL. Mindenkit távol tartva magamtól. Mert úgy tűnik, hogy aki szeret engem annak a sorsa megpecsételődött.. Már csak egy valami foglalkoztat.. Ki az a lány aki megkapta a szerelmem szívét..