1. fejezet: Új élet - Az ébredés

Sziasztok! *__* Elnézést, hogy ennyit kellett várni a fejezetre, de kész lett és remélem tetszeni fog. Köszönöm a kommenteket..:))))))*.* Elnézést ha kicsit összecsapott lett.. Sokszor írtam újra..:/

Puszi: Vanessa

Egy réten sétáltam. Egy réten, ahol az ég olyan tiszta mintha festve lenne és körülöttem virágok borították a földet. Ahogy beszívtam az illatokat nyugalom és béke öntötte el a szívemet. Éreztem, ahogy a lenge szél simogatja az arcom. Nem volt sem megbánás, sem probléma. . Csak a csönd és egy-egy néha felszólaló madár. Szeretem a madarakat. Úgy szállnak körös körül, mintha tollpihék lennének. Könnyen. Semmi gondjuk nincs. Csak szállnak. Ha hideg van melegebb tájra. Bárcsak én is ilyen könnyen elrepülnék a gondok elől. Minden egyszerű lenne...
Felnéztem a ragyogó kék égre és azt kívántam bár örökké tartana ez a pillanat.
   - Ha szeretnéd örökké tarthat.. - hallottam meg egy lágy hangot.
   - Nagyi. - sóhajtottam megkönnyebbülten. Lassan odasétált hozzám és szorosan a karjaiba zárt. - Ó nagyi. Nagyon hiányoztál.
   - Te is nekem bogaram. - simított végig az arcomon.
   - Hol voltál? - kérdeztem tőle könnyes szemmel. - Miért tűntél el amikor szükségem volt rád?
   - Drágám. Hiszen én nem mentem sehová. Végig melletted voltam, csak nem láttál. Olykor annyira belefeledkezünk a ránk törő bánatba, hogy csak végignézünk a dolgokon de nem látjuk őket. Ahogy a rosszban sem látjuk a jót. Ezért válunk keserűvé és ezért leszünk egyedül.
   - Ezért hagyott el anya is?
   - Édesanyád csak össze volt zavarodva. Nem tudta mi a helyes. Szerelmes lett. És a szerelem sokszor komoly döntésekkel jár. Dolgokkal amikről le kell mondanunk. Ettől még nem rossz ember anyukád.
   - Én voltam az amiről le kellett mondania. Boldogtalan volt. Láttam a szemén. Apa azt szokta mondani, hogy a szemünk árul el a legtöbbet rólunk. Azt, hogy kik vagyunk. A szemünk egyetlen pillantásával belelátunk a lélek legmélyére. És én láttam anyán, hogy szomorú. Miattam. Mert nem akart elhagyni. Én meg azt nem akartam, hogy apát hagyja el. Ez talán bűn? Össze akartam tartani a családot.
   - Nem. Nem bűn. Senkit sem szabad hibáztatni. Anyukád egyedüli döntése volt. És a helyzet kialakulásában apád is hibás. Mert egy veszekedést nem lehet egy emberre fogni. Való igaz a szüleidnek nem kellett volna belevonniuk téged.
   - Miért vagyok itt nagyi? - néztem rá kíváncsi, szomorú tekintettel. - Meghaltam?
   - Ezt a kérdést magadnak kell feltenned.
   - Néha úgy érzem igen. Mintha csak egy kósza szellem lennék az emberek között. Amit bár észreveszek de keresztül lépnek rajta. Sokszor érzem, hogy értéktelen és hasztalan vagyok, mint egy törött tükröt. Mikor fénylek és tündöklök nagy becsben tartanak. Csodálják bennem magukat. De amint keletkezik rajtam egy kis hiba kihajítanak a kukába. Mint az a babona. A törött tükör 7 év balszerencsét hoz. Engem is úgy kerülnek az emberek, mintha szerencsétlenséget terjesztenék. Lehet, hogy igazuk van.
   - Csak akkor van igazuk, ha hagyod nekik. Ha nem mered megcáfolni amit mondanak. Nem is kell megcáfolni.. Elég ha TE tudod magadról, hogy nem igaz. És ezt idővel mások is belátják majd.
   - Olyan nehéz. - sírtam el magam.
   - Tudom.. De neked kell vigyáznod édesapádra. Édesanyád hiánya lassan felemészti. És ez hatással van a munkájára is.
   - Mindig vigyázni fogok rá. Már csak ő maradt nekem. - lefeküdtem a puha virágszőnyegre, a nagyi pedig mellém. Nem volt szükség több szóra. Hiszen végre itt van velem. A nagyim. Azt hittem többet nem látom viszont. Az idő és a tér megszűnt létezni. Behunytam a szemem és kizártam a külvilágot. Olyan volt mint egy édes álom. Végre magammal foglalkozhattam. Nem emésztett semmi. Sem a múlt, sem a jövő.. Csakis a jelenre koncentráltam. A jelenre ami csak az enyém.
Hirtelen egy pillangó pihent meg az orrom hegyén, ami akaratlanul is halk kuncogást váltott ki belőlem. Mosolyogva hagytam, hogy csiklandozza a bőrömet, miközben azon gondolkoztam, hogy egy egyszerű hernyóból, hogyan lett egy ilyen gyönyörű teremtmény. A természet csodája. Ahogy itt minden körülöttem. Bárcsak sose mennék el innen.. De várjunk csak.. Harcolnom kell.. Nem hagyhatom egyedül apát. Senkije sincs rajtam kívül..
Amint ezt kimondtam, sötétség támadt az égből és mint egy nehéz ólom tapadtam a talajhoz. Nem bírtam megmozdulni. A lábaim megszűntek mozogni. A madarak nem fütyültek többet és fekete színbe burkolózott a rét. A levegő átvette a komorság és a halál formáját, mintha egy tátongó óriás tátotta volna ki a száját és nyelte volna el a mindenséget..
   - Nagyi.. Mi történik?
   - Szia Ashley..
   - Ne hagyj itt megint! Nagyi! - kiabáltam..

                                                                      ***

A következő percben, mintha a nehéz ólom a  lábaim szorításából átszállt volna a szemeimre. Akarva, akaratlanul nem tudtam kinyitni a szemem. Az egyetlen jel, hogy nem a tátongó üresség nyelt el egy ismerős hang volt és egy érintés a kézfejemen. Az egyenletesen pittyegő hang elhomályosult és az érintés magával ragadott. Az egyetlen ember, akire mindig számíthattam velem volt. Az apám. De vajon hol vagyok? A hangból ítélve egy kórteremben. Nemsokára sikerült kinyitnom a szemem. A hófehér plafon a nyugalom látszatát akarta kelteni, ám mind tudjuk, hogy ez csak álca. Ahogy minden ezen a földön. Van bármi is ami valóságos és igaz? Kétlem...
A pittyegés ami már az első percben megütötte a fülem egy kórházi szerkentyűből jött, ami a szív ritmust mérte. Az illatok amik terjengtek akaratlanul is félelmet váltottak ki belőlem. Már kiskoromban is rettegtem a kórházaktól. A rideg falak és a hátborzongató üresség - nem a szó szoros értelmében - ami körülöleli ezeket az intézményeket... Egyszerűen természet ellenes.
Lassan apára néztem. Lehajtott fejjel ült és azt várta, hogy felébredjek. A fény még inkább kiemelte markáns arcának vonalait és az éjfekete haja valahogy világosabbnak tűnt. Elgyötört tekintetét rám emelte és arcán a hihetetlen boldogság tükröződött..
   - Kicsim. - suttogta maga elé.
   - A-apa. - préseltem ki magamból ezt a szót. - S-sikerült a.. a műtét? - kérdeztem nehézkesen. Úgy éreztem magam mint a kutyák amikor szájkosarat kapnak. Sok mindent mondanék, de minden szó nehéz és fájdalommal teli.. Végigfuttattam a tekintetem magamon.. Már amennyire ez lehetséges fekvés közben.. A karomból kilógott az infúzió. A testem ernyedten hevert az ágyon és nem igen akart megmozdulni. Éreztem, hogy különböző csövek vannak az arcomon is amik a légzést segítik. Borzalmas állapotban voltam. Egy valóságos csoda az is, hogy még élek.
   - Igen életem. Sikerült. - lehelt apró puszit a kézfejemre. Tehát egy új szív dobog a mellkasomban. Egy szív ami nem is olyan rég más életét jelentette. Boldognak kellene lennem.. De nem vagyok az. Hiába kaptam egy új esélyt az élettől, ez már nem egészen az enyém. Páran furcsállnák a gondolkodásomat. De ez sosem zavart. Mindig is más voltam mint a többiek.. Nem úgy mint a Twilight melankólikus öngyilkos hajlamú szereplői... Nem ilyen értelemben. Egyszerűen nem vágyódom az olyan dolgok iránt mint a szerelem.. Vagy bármilyen ilyesfajta érzés. Idegen számomra. Csak fájdalmat okoz. És nem tart örökké. Vagy a halál vagy a harmadik fél mindig szétszakítja. Hisz első kézből tudom. Anya is szerelmes lett.. Egy másik férfiba. Szoktam még beszélni vele, de nem sűrűn.. Sosem bocsátottam meg neki, amit apával tett.
   - Mennem kell kincsem. Pihenj. Nemsokára megint benézek. - Búcsúzkodott apa, bár láttam rajta, hogy nehezen megy neki az elválás. Nem szívesen hagy itt. Akkor se ha csak pár ajtónyira lesz tőlem.
   - Megleszek. Alszom egy kicsit.. Apa! - szóltam utána, de meg is bántam. Mintha késsel szurkálnák a torkomat.. Erőtlen voltam. Ez is bebizonyította.
   - Hm? - nézett rám aggódva.
   - Jött hozzám valaki?
   - Volt itt Maria és Paul..
   - És más? - érdeklődtem reménykedve.
   - Nem. Miért kit vártál?
   - Azt.. Nem tudom. - döbbentem le önmagamon. Tényleg nem tudom kit vártam. Rám tört egy érzés miszerint hiányzik valaki.. Akit vártam, hogy bejöjjön.. De pontosan tudom, hogy mást nem vártam. Egy név.. Ennyi ami beugrott. Több nem. Csak, hogy a név ami beugrott egy számomra teljesen ismeretlen fiú neve volt. Mégis... Azt vártam, hogy bejöjjön. Ahogy a névre gondoltam új szívem hevesebben kezdett kalapálni és egy percre úgy éreztem..
   - Dr. Marley. - szólt be egy orvos apunak, akit csak látásból ismerek. Sose kedveltem. Talán a bennem megbújó orvosok iránti ellenszenv okozza. Nem bízom bennük.. Ami furcsa, tekintve, hogy az apám is orvos.. - Nathan Bestick és az édesanyja a rendelőben vár. A nőnek egyre sűrűbb légzés zavarai vannak.

Nathan Bestick... Vajon ki lehet az? Nem tudom.. De újdonsült szívem egyre hevesebben vert a név hallatán és látni akartam őt.. De pontosan ki is az az ő? Nem tudom. Nem is ismerem. Akkor vajon miért érzem ezt? Miért?... Kérdések amikre soha nem kapok majd választ.. Az eszem azt súgja felejtsem el, de a bennem kalapáló kicsi szív mintha teljesen külön életet élne..
Apa még utoljára rám nézett, majd eltűnt a nyüzsgő folyosón. Azonban a másik orvos belépett a kórterembe és az ágyamhoz sétált.
   - Hogy vagy?
   - Hogy kellene lennem?- kérdeztem vissza.
   - Megmenekültél a haláltól..
   - Én már rég meghaltam..
   - Miért mondod ezt?
   - Az élet olyan vicces nem? Amikor az ember azt hiszi, hogy minden szépen eltervezett és minden tökéletes és végre tudja hova tartozik az ösvények megváltoznak és a szél másfelé fúj.. És eltévedünk.. Nekem meg kellett volna halnom.. Ez a sorsom.. Attól, hogy most kikerültem.. Ugyanúgy utolér.. Most megdöbbent rajtam igaz? Talán fél is egy kicsit.. Gyakran keltek a szavaimmal reszketést az emberekben. Mi történt a lánnyal, akinek megkaptam a szívét? - kérdeztem lassan, kimérten.
   - Tumor cerebri.. Szegény lány.. Próbáltunk rajta segíteni.. Csináltunk tomográfiás vizsgálatot, mágneses rezonancia vizsgálatot, angiográfiás vizsgálatot és egyéb kép alkotó vizsgálatokat..
   - Az én szavaimmal?
   - Agydaganatos volt.. Már nem lehetett rajta segíteni.
   - Hogy hívják? - kérdeztem rá, mire az orvos kicsit elkomorodott és a hirtelen fagyossá változott tekintetével végigmért. - Nem árulja el igaz? - néztem farkas szemet vele. Ő csak megadóan bólintott egyet és egy "elnézést most mennem kell... Később benézek" megszólalás után ott is hagyott..
Nem tudom mire jó ez a titkolózás. Miért jó az, ha nem tudom meg az igazat? Változtat bármin is? Nem.. valószínűleg nem.. De én akkor is tudni szeretném a megmentőm nevét. Az egész életem hazugságokkal volt tele.. És értelmetlen titkokkal amikkel nem megvédtek, hanem rontottak a helyzetemen. Én csak annyit akarok, hogy meghálálhassam a családjának. Vagy.. Nem tudom. én már semmit sem tudok.
Egy darabig tétlenül feküdtem és igyekeztem elnyomni a bennem dúló harcot és a fájdalmat. Elkezdett esni az eső. Néztem ahogy a finom esőcseppek lassú táncba kezdenek az ablaküvegen és a sötét égbolt körbefonja az eget. Sokat bolondnak tartanak érte, de szerintem az egyik legszebb látvány a vihar. Gyönyörű. Mindig is ámulattal töltött el a természetnek ezen nagyszerű csodája. Behunytam a szemem és próbáltam beleélni magam a pillanatba, azonban a lelkemben tomboló, nyugtalan gondolatok kiszorították a jóleső érzéseket és a keserűség taszító falával vettek körül.
Ha nem mondják meg, majd én kiderítem magamtól, hogy ki az a lány...
Úgy gondoltam, hogy felpattanok és kisurranok a folyosóra, onnan pedig sima ügy eljutni a mappákat őrző irodába. Megpróbáltam felkelni, de akkora fájdalom nyilallt a mellkasomba, hogy azt hittem itt megszűnt létezni a dobogó csoda ami bennem van. Szaporábban vettem a levegőt és újra felültem. A lüktető érzés még mindig uralta a mellkasom, de erőt vettem magamon és felálltam. Megremegtek a térdeim, én meg imádkoztam, hogy ne essek el. Veszélyes amit csinálok, de abban a pillanatban fel sem fogtam a súlyát. Egy láthatatlan kéz húzott magával az ajtóig... Az infúziót vonszolva magam után léptem ki a kórterem ajtaján és elindultam a folyosón. Aztán hirtelen megtorpantam... Egy fiú állt a kávéautómatánál és gondterhelten meredt előre. Az auráján tisztán kivehető volt a boldogtalanság és a mérhetetlen fájdalom színe. csak úgy áradt belőle a negatív energia. Igéző tekintetét rám emelte és farkas szemet néztünk.. Már valahogy nem is annyira foglalkoztatott a lány és a neve. Honnan ismerem őt? Ki ez a srác nekem? Találkoztunk már? 
Számtalan gondolat vetődött fel bennem. Hiszen tudom, hogy nem ismerem... Sosem láttam. A memóriám nem vesztettem el.. Gyökeret vert a lábam és nem mozdult a helyéről.. A szív a mellkasomban (még nem tudom az enyémnek hívni.. Egyszerűen nem megy..) olyan erővel kezdett kalapálni, hogy még én is meglepődtem. Mint egy mágnes vonzotta az ő szíve az enyémet.. ----
A tekintetem elhomályosult... A kezem a mellkasomra szorítottam és a fájdalomtól kicsordult egy könnycseppem.. A térdem ugrásszerűen rogyott össze és egy pillanat alatt a földön találtam magam. Az utolsó emlékem, hogy 2 cipő van az orrom magasságában, majd egy homályos alak hajol le hozzám.. Minden elsötétült..

                                                                          ***

Lassan kinyitottam a szemem és megrebegtettem a szempilláimat, hogy a foltok eltűnjenek a szememből és a világosság győzzön, uralva szemem világát.
   - Mi történt apa? - kérdeztem, apa meg felkapta a fejét.
   - Ezt neked kellene tudnod. Miért szöktél ki? Majdnem maghaltál. - nézett rám szemrehányón én meg bűnbánóan néztem a szemébe.
   - Tudni akarom a lány nevét.. - apa mély levegőt vett és olyat tett, amit nem hittem volna. Válaszolt.
   - Jessica Getruv. - bólintottam és megpróbáltam figyelmen kívűl hagyni a fájdalmat, ami nem hogy nem szűnt meg, de minden lélegzet vételnél egyre jobban fájt. Komótosan lecsukódott a szemem és élveztem, ahogy apa lágyan dúdol a fülembe. Az ismerős dallam melegséggel töltött el.

Egy erdőben találtam magam, ahol a fák és a köd egyszerre magaslott fel az égbe és keltett szörnyű benyomást. A földön feküdtem koszos ruhában, körülnézve, hogy hol is vagyok. Feltápászkodtam és leporoltam a kezem. Egy út metszette át az erdőt egyenesen a legeslegközepére vezetve. Akaratlanul is követtem az útvonalat és remegve pásztáztam végig az erdőt. Este volt már. Csak a hold egy-egy beszűrődő fénye látszott a lombokon át.. Farkasok üvöltését hallottam a távolból, így sietősre vettem a lépteimet. A lábaim alatt ropogott a hó és fáztam. A rövid póló ami rajtam volt, nem védett meg túlzottan a dermesztő téltől. Az erdő közepén egy tisztás volt. Nem az a mesébe illő fajta. Kopár és hideg. Virág helyett csak néhány letört fa csemete ölelte körül. A semmiből egy szőke hajú lány termett előttem. Megijedtem és hátratántorodtam, de a lány közelebb jött. Szemügyre tudtam venni smaragdzöld szemét és arcának vonásait. Velem egy idős lehetett. Különösen szép lány. Kinyújtotta felém a karját és ezeket a szavakat mondta:
   - Segíts! - suttogta lágyan, ember számára túlságosan magas hangon.
   - Ki vagy te? - kiabáltam a szemébe nézve.
   - Segíts! - ismételte a mondatot!

Az álomból lassan felébredtem. A szobában csönd és sötétség honolt. Apa is aludt már a székben. Mit akar üzenni a lány? Miben segítsek neki? És.. Ki az a fiú, akit láttam ma a folyosón? Bárki is az ismerem. Biztos, hogy ismerem. Akkor is ha az eszem mást mond..